Izgatottan szaladt le a lépcsőn, érezte, hogy torkában dobog a szíve, kiszáradt a szája mosolyba húzódva robogott le, hogy rágyújtson.
Muszáj volt egy cigivel lehűtenie magát, meg kellett emésztenie a hírt, kellett idő hogy felfogja, hogy elhiggye, megértse, megélje.
***
Hisz hónapok óta csak álmodozott arról, hogy egyszer valaki, az a valaki, akiért rajong, akire vágyik, aki viszonozza, őt akarja. Hónapok, talán nem túlzás, évek óta várt, vágyott rá, bár valljuk be, rég nem hitt benne. Évek óta egyedül volt, sikertelen próbálkozásai, a sok haver srác, aki régebben körülvette már rég elvette tőle azt a naiv mesebeli lehetőséget, hogy létezik a herceg fehér lovon. Minél több férfit ismert meg, egyenes arányban annál erősebben foszlott köddé a várva várt szerelem képe.
Majd megjelent Ő, a régi ismerős vadidegen képében, akivel az első pillanattól izzott a levegő, akit belengett a titokzatosság, és a huncutság. Minden vonzotta Attilában, az illata, a mozgása, a hangulata, minden. Még szégyellte is, hogy az ő rossz hírével belepje a jó barátot, de végül a varázslat győzött, hagyta magát a „szétszedlek” tekintetnek.
De külföldön él, és messze van! – mondogatta magának, mikor a csókra éhes száj felfalni kívánta. Minden porcikája remegett a csókért, de küzdött ellene
Sógorod legjobb barátja! Ne csináld! Bírj magaddal, Réka! Ne csináld! – folyamatosan próbálta magát lebeszélni a fiúról.
Csakhogy a testének nem tudott parancsolni, Attila nagyon jól tudta, érezte minden pórusán, mennyire kívánja őt a lány. Atti minden érintése tökéletesen célba talált.
Ne, Réka, ne hidd el! Ez csak egy fless, biztos nem valódi!
De végül győzött a csókra éhes száj, utat tört magának a nyelv a lány szájában, és egy tökéletes csókban forrt össze. Kezeik úgy jártak felfedezőutat egymás testén, mintha soha életükben nem érintettek volna, és mégis, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne. Réka úgy érezte, megtisztul a simogatástól, mert egyszerre fagyasztotta és égette a fiú keze. Megállt az idő, és megállt a világ, csak ők ketten voltak, meg a forróság, az illat, és úgy fujtattak mindketten, mint a feldühödött vad csatalovak. Örülten kívánták egymást, de csak ízelítőt adtak magukból.
Falták egymást, mintha soha nem csókoltak volna még, és mintha soha nem akarnák abbahagyni. De végül eljött a hajnal, nem foglalkozott az idő azzal, hogy a nap ébredése az álmodókat megzavarja, feljött, mint mindig, és beköszöntött a reggel. Elhelyezkedtek, hogy aludjanak. Felmentek csendben a galériára nővére fölé, néha némán összemosolyogtak, és lefeküdtek.
Szorosan egymáshoz bújtak, és mindketten érezték, hogy még mindig lángol a testük a vágytól, de néhány szenvedélyes érintés után mély álomba merültek együtt.
Mikor felébred, maga is meglepődött, hogy még mindig öleli a fiút, aki viszont. Első gondolata az volt, hogy még álmodik, hogy még mindig tart a fless, ezért becsukta a szemét, majd kinyitotta, hogy elhiggye, felébredt már. Nem volt ideje elgondolkodni a realitáson, mert amint megmozdult, érezte, hogy Attila is fenn van. Jelezve a lány felé, hogy az álom még nála is tart, hihetetlen gyengéden megsimogatta a combját, amitől kirázta a hideg. Kimentek a konyhába, cinkosan összemosolyogtak, de pajkos boldogságuk gyanús lett a többieknek is. Ági már látszólag sejtette éjjeli „táncuk” hatását rajtuk, de gyanúja nyilvánvalóvá vált, mikor a konyhába lépve vad csókolózáson kapta őket.
Lehet, azért is csókolóztak ennyire felszabadultan, mert mindketten örültek neki, hogy az álomérzés nem múlt el egyikőjüknél sem, csak élvezték a helyzetet, az érzést gondolatok és realitás nélkül.
Mert ilyen egy igazi álom.
Az álom, ami édes, ami megszépíti a világot, mikor nincs tér és idő, mikor nem engedjük be a realitást, a kilométereket, az éveket, a múltat, bűnöket. Az álom, amit ketten kezdtek el álmodni, ahol, mint egy színházban rajtuk kívül szinte minden csak kellék, a színek, a helyek, még az emberek is. Nincsenek igazi történések események, csak érzések vannak, meg élmények, csodálatos pillanatok, öröm és szerelem. Álommező nem engedi be a valóságot a maga számaival, vaskos tényeivel, mert akkor eltűnne a táplálója a hit és a remény.
***
Réka nem is akarta, hogy eltűnjön a látomás, csak érezni akarta a varázst, érezni akarta Attilát. Így mikor randit beszéltek meg, a legnagyobb természetességgel készülődött, hogy hercegének a legvarázslatosabb hercegnőt adhassa.
Jobban izgult, mint valaha, mielőtt találkoztak. Járt az agya, kattogtak benne a kérdések. Távkapcsolat, Dublin- Budapest, és mi van, ha túl tiszta hozzá ez a lélek? Vajon jobb emberré tenné őt Attila? Lehet jövőjük?
De az összes kavargó kérdést semmivé tette egyetlen hatalmas érzés, a Félelem, hogy mi van akkor, ha ez a lelkesedés egyoldalú, mint eddig már oly sokszor?! Kételkedett, hogy lehet, nem is jól látta, hátha megint csak beleképzelte a szemekbe a rajongást, és lehet, hogy még sincs benne… Csak félt, és várt, várta, hogy befusson a vonat, leszálljon Attila, és kiderüljön végre. Majd foglalkozik akkor a többi „törpe” kérdéssel.
És a fiú leszállt, hatalmas őszinte mosollyal az arcán, majd egy igazi álomcsókkal köszöntötték egymást, Réka átölelte az érkező nyakát, és szertefoszlott az összes kétely, kérdés, nem maradt más, csak az öröm: Igen, ő is várta a találkozást!
Végigsétáltak a Teréz körúton, kézen fogva, felszabadultan, mintha már százszor tették volna, mintha a világ legtermészetesebb dolga volna. Csak beszélgettek, csevegtek, nevettek, lubickoltak a boldogságban. Színterük volt a budapesti délután, a napsütés, a nyüzsgés és a kávézó, ahová beültek egy sörre. Nem gondolkodtak, csak ösztönösen nyitottak egymás felé, és mosolyogtak, mintha semmi de semmi probléma a kerek e világon nem lenne.
Tudták, hogy nem döntötek még, de élvezték is hogy így volt.
Elmentek Ágiékhoz és teljesen olyanok voltak, mint egy pár. Réka másodpercről másodpercre egyre jobban vonzódott Attilához, ahogy ő a kilenc hónapos unokahúgával beszélt, játszott; ahogy titokban összenéztek, megsimogatták egymást, őszinte rajongással nézte az ablakon át, ahogy Ervinnel beszél, ahogy dohányzik, ahogy jár, ahogy áll... Szívta be magába a fiú lényét, és nem hagyta hogy elinduljon az agya.
De eljött a búcsu ideje, és Atti visszament Dublinba. Úgy váltak el egy szimpla csókkal, mivel egyikőjük sem szeretett soha búcsúzni, hogy majd lesz valahogy.
Réka tudta, hogy ez jó!, ez kell neki még! Soha nem érezte még magát ennyire saját magának, úgy tűnt, mintha megtisztítaná őt az álom. Nemcsak tetszett neki, amilyen Atti volt a látomásukban, hanem az is, milyennek saját magát is látta benne. Akarta ezt még, vágyott rá, és már nem is félt tőle. Mintha jött volna benne a kérdés: Kell ez neked? És a válasz: Miért ne?! Ez jó!
Miután Atti elment, még fürdött ebben a csodás napfürdőben, amit a látomás friss emléke hagyott benne. Elkezdtek levelezni, komoly, hosszú, éjszakába nyúló csetelésekben folytatták közös flessüket, egyre jobban élvezték, hogy nemhogy nem fogyott, sőt, egyre nőtt tovább az érzés.
Felszabadultan és felszabadítóan beszélt Attival, sokat, rengeteget nevettek és nagyon őszinte hangot ütöttek meg. Sorról sorra, levélről levélre kezdték megismerni egymást, napokig minden szabad másodpercüket levélre vagy csetelésre szánták.
Majd szóba került, mi lesz még, mit hoz a jövő. És eljött az idő, hogy kicsit – de csak amennyire feltétlen muszáj – beengedjék a valóságot. Hisz Atti mégiscsak 15 éve barátja Ervinnek, így akarva- akaratlan tudhat Réka múltjáról, bűneiről, ezen kívül a valóságban mégiscsak 2200 km választja el őket egymástól, és előreláthatólag hónapok állnak köztük. Attila volt reálisabb, el akarta engedni a lányt, nem akarta lekötni ilyen hamar, ilyen rövid idő után, ekkora távolságból, ennyi időre... De Réka azt mondta, álmondjunk inkább... és jött a nagy kérdés: Akarod?!
Ezzel együtt jött a száznegyvenes pulzus, a szájkiszáradás, majd jött válasz!
***
Míg szívta lenn a cigijét, érezte, hogy mindjárt felgyullad! Mosolyát nem tudta letörölni, szinte körbeszaladt a fején a szája. Ilyen válaszra vágyott... tulajdonképpen évek óta. Teljesen hihetetlen volt számára, hogy valaki végre ennyire megfogta, levette a lábáról, és ugyanez a személy azt mondja: IGEN, kellessz!
Csak szívta a füstöt, és a tudatot, hogy Atti akarja őt! Tudta hogy ez nemcsak a kilométerek miatt nagy dolog, hanem azért is, mert pont most, pont ő, pont őt...
Persze volt még benne kérdés, nemcsak a valódi kérdések, mint a kilométerek, meg az idő... ott volt az a félsz, hogy vajon „kiengedheti” e azt, amit érez.
Úgy tombolt benne a szeretet ereje, hogy ha fizikai alakot öltött volna, egy ketrecéből kiengedett fehér vadló lett volna. Éveken át úgy gondolta, ez a ló már 
nem is él, nem táplálta, nem engedte ki, mindig mikor eszébe jutott a létezése, megnézte, és újra és újra rázárta a börtönt. Mikor valaki jött, akire a fehér ló felfigyelt volna, ütést kapott, így már hónapok óta rá sem nézett.
Talán ezért is tűnt olyan hihetetlennek, hogy most megjelenik valaki, aki maga akarja kiengedni ketrecéből, így mindez ellenére félve nyitotta ki a kapuját.
A hófehér paripa is csak álmosan rácsodálkozott a nyitott rácsra, lassan kidugta a fejét, majd egyesével emelgette ki gémberedett lábait, olyan lassan, mint aki arra számít, mindjárt rászól valaki, és azonnal visszaküldi börtönébe.
A félsz gyorsan múlni kezdett a lányben ahogy eleinte elhinni, majd befogadni tudta Atti rajongását, aki nem kisebb hévvel ugrott fejest a derékig érő vízbe.
Réka úgy érezte, ilyen boldogság, ilyen száguldó hófehér lóvágta, ekkora csoda mellé még mindig nem kell beengedni a valóságot.
Egyszerűen csak nagyobbat kell álmodni, és megnyugtatónak tartotta párosukat, hisz ki tudna jobban álmodni, mint ez a két elvont ember.
