Nem tudom igazán, ki ez?
Egy arcom, amit még én sem láttam.
Ha én ezt a nőt most látnám először, nem akarnám megismerni, lehet félnék is tőle. Valami nagyon taszít benne, irritál, meg sem tudom fogalmazni, mi az, de biztos, hogy távol tartanám magam tőle. Egyszerűen hideg, zárt, mint a hó alatt fagyott tó. Látod, hogy volt benne élet, de most inkább kísérteties, mint élő.
Én tudom, hogy nem vagyok ilyen, de ezt rajtam kívül senki nem tudja. Az viszont biztos, nem leszek szőke, mert még ha hideg is lett az arcom, és kemény, mint a márvány, ezzel a hajjal lettem én. Lehet, hogy ez az én változik, lehet hogy tényleg abszolút antiszociális leszek, de nem érdekel, akkor is ez vagyok én.
Egyszer eljön a tavasz, eltűnik a hó, és felolvad a tó vize. Újra élni, mozogni kezd, tele apró és nagyobb kincsekkel, mint a természet. De most csak őrzi kincseit a víz, a kristálytiszta jégen átlátva lehet tudni, hogy mennyi érték van ott a sötétben. Most nincs itt az idő, most nem osztja meg mással. Ha valaki nagyon kíváncsi lenne, odamehetne, lesöpörhetné tükörsima jegéről a hófehér havat, megnézhetné, mi rejtőzik a jégfal mögött, de nem jár ebben a hidegben erre senki. Így a tó saját magányával maradt jégbe fagyva, hogy tisztítsa vizét, oldja szépségével a vízben érlelődő mérgeket, amiket régen hagyott magába önteni. Erre jó a sötét magány, mert a jéghideg semmiben a méreg sem él meg, eltűnik egy idő után, hogy ne maradjon nyoma sem, ne maradjon más, csak a kincsek és a tisztaság.
Akkor, ha újra kisüt a nap a lelkemben, szebb világot fog beragyogni, mint most.
