another dimension

Kis élet növekedése… mindig szépnek tartottam, ahogy két különböző emberből alakul ki egy harmadik. Kezdi egész kis semmiséggel, egy-egy sejt gyakorlatilag, majd szép lassan végigmegy benne a teljes evolúció.

Annyival több az egész, hogy alakulgat a kis élet lelki része szerintem. Lehet ám, hogy tévedek, mert nem értek hozzá. De úgy képzelem, hoz magával egy bizonyos genetikát, ami már ilyenkor elindul. Ekkor a „két fél” megtette már genetikailag, amit lehet „beletették”. A picike élet most még csak formálódik, hogy miből mit alkalmazzon. Szerintem már most beágyazódnak az alap dolgok, kialakul a szeme színe. Vajon kéri a világoskék szemeket, vajon él a jól alakítható izomfelépítéssel? Vajon az érdeklődése is most alapozódik meg, vajon a lelkes végletes személyisége kezdődik el most?

Olyan hihetetlen, olyan csodálatos ez az egész.

- Néha nem tudom eldönteni, hogy mikor így néz fel, lát e minket. Szerinted észrevett?

- Ne bolondozz már! Ugye ez nem komoly kérdés?

- De most nézd meg! - mutatott Thera a szőke lányra, aki teljesen hétköznapi látvány volt a hajnali órák ellenére.

Fél öt lehetett, de a fiatal kócos lányon látszott, hogy már régóta fenn van. Elmerülve a fülébe szóló zenében ritmusosan sétált a buszmegállóban. Néha elmosolyodott, vagy tán kicsit énekelt is, de valóban eleven volt a hajnali mozdulatlanságban.

A nap már elindult reggeli útjára, és az éjszakai vihar utolsó felhőnyomait megvilágítva igen szép látványt nyújtott, amiben a lány időnként elgyönyörködött.

- A felhőket nézi, nem minket! - mondta komolyan Khyra

- Azért azzal egyetértesz, tudja, hogy figyeljük.

- Túlértékeled. De igen, szerintem is sejti. Túl sokat súgsz neki.

- Sokat fejlődött, ugye? - kérdezte szinte anyai figyelemmel kísérve kis védencét Thera.

- Sokat. De ne feledd, nem te döntesz helyette. Tudom, hogy nagyon lelkes vagy drágám. – mondta bölcsen az idősebb. Szerette volna megóvni tanítványát a csalódástól – Túlzottan hiszel benne. Ember, hibázhat, választhat rosszul, és neked erre a lehetőségre is fel kell készülnöd, el kell fogadnod. Látom, hogy sokat változott, sokat tanult a hibáiból, de ne felejtsd el, azokat is ő követte el.

- De már más lett.

- Hát a haja biztosan – próbálta kevésbé komoly irányba terelni a beszélgetést Khyra.

- Neked még mindig nem tetszik? Én már egészen megszerettem – mosolygott a fiatal angyal.

- Te még akkor is szeretnéd, ha tényleg leborotválta volna, ahogy tervezte – nevetett édesen a gyönyörű tanár.

- Az lehet. Tényleg túlzottan megszerettem őket?

- Igen – látta be, ezt a beszélgetést nem irányíthatja tovább – Tudod már, mit rontottál el?

- Nem rontottam el! – mondta szinte kamaszi határozottsággal Théra. – Te is tudod, hogy végül úgy is együtt lesznek!

- Lettek volna. Majd.

- Én csak kicsit segítettem, tudták ezt ők legbelül. Nézz rá! Most is rá gondol! - mutatott szelíden a lányra ismét.

- De korai volt megmutatni nekik! - jött a tanítói szigor. – Nem tudták még kezelni! Láthattad, stesszes volt, elvesztette a valóságot, a saját útját, mindent! Láttuk rajta, hogy nagyon szereti, de nem volt még kész rá!

- Azt gondoltam, majd pont ettől lesznek kész. Mikor a vándoron azt láttam, hogy újra utat keres, és túl van a megbánáson, meg akartam jutalmazni érte. - kezdett magyarázatba Théra.

- De miért gondoltad, hogy összevonod a két feladatot? Miért nem kérdeztél meg engem?! - emelte hangját szónoki szintre. - Mindig a saját fejed után mész, már én is alig tudlak követni.

- Akarod tudni? Mert én végiggondoltam előre.

- Valóban?! – emelte fel hitetlenkedve szemöldökét.

- Igen! Elmondom szívesen, csak kérlek, hallgass végig, jó?

- Látom, legalább engem már ismersz – fogta meg gyengéden az ifjú vállát a tanító. - hallgatlak.

- Kezdetben csak Attilát figyeltem. Láthattuk, mekkora változáson ment át, és meglepett, hogy segítség nélkül mennyit haladt. - kezdte az elején Théra, de kis bizonytalansággal nézett Khyrára, mintegy megerősítést várva.

- Láttuk, igen.

- Hagytam álmodni, hagytam tervezni, nagyon sokáig nem is szóltam bele, nem is súgtam.

- Nem is a te dolgod volt, tudod. - Javított a tanár.

- Tiéd volt, tudom. De nem is ezt vettem észre, csak a változást. Meg hogy megjelent az álmában az én védencem. Tehát semmi közöm hozzá, csak megláttam, hogy már vágyik rá, én már csak akkor mutattam meg Rékának, mikor már téged is megkérdeztelek.

- Mit kérdeztél meg?

- A listát, hogy ott vannak e - emlékeztette védekezőleg Théra.

- Ha tudtam volna, miért kérdezed, lebeszéltelek volna, tudod? Azért hagytál ki?

- Nem. Tudtam, hogy minden működni fog, láthattuk, igazunk is volt. Felfigyeltek egymásra, és nagyon fellobbantak, nem? Minden úgy volt, ahogy meg volt írva

- De nem véletlen, hogy nem most kellett volna. Ezért nem működtek, én megmondtam volna, de soha nem hallgatsz rám! - szólt a számonkérő hang. - Hidd már el végre, mindennek megvan a maga ideje, és fogadd már el, hogy mi sem intézhetjük találomra a dolgokat.

- Tudom. De hallgass meg! - kezdett volna a magyarázatba Théra.

- Nem! Előbb lásd be, elkapkodtad! Ha valakinek, hát nekünk legalább tanulnunk kell a hibáinkból! - nem adott alább Khyra az anyai szigorból.

- Rendben. Valóban korai volt. De nézd meg a helyzetet most! Megint minden a legjobb úton jár.

- Nem kellett volna szenvedniük, megkímélhettük volna őket tőle, és egy-két év múlva veszély nélkül is eljutunk ide, de kihagytuk volna ezt a sok könnyet. Ráadásul még nem biztos semmi, csak te hiszel a lányban túlzottan. Én ismerlek, tudom, hogy ha valakiben hiszel, akkor kiállsz érte, és kitartasz mellette, de engedd meg, hogy elmondjam a véleményem.

-Tudom a veszélyeket – bólintott az ifjú angyal. - Nézd meg most! - mutatott ismét az immár buszon ülő tanulmányosra. - Látod benne az elhatározást? Látod az erőt, és az önzetlenséget? Most épp a főzésre gondol, meg a kutyára, hogy gondoskodjon róla, vagy tanítsa. Mindig meglep a lány, mennyire háttérbe tudja szorítani a saját magát, főleg azok után, hogy tudjuk, mennyire önző volt.

- Valóban sokat változott, látom az eltökéltséget is, de nem lesz ereje. Hidd el, nagyon sok embert láttam már, sokan tettek áldozatokat. De ő nem volt ilyen soha. Tudom én hogy változik az ember, de nézd meg. Most is épp milyen zenét hallgat, mennyi piszkos gondolata van, mennyi düh van benne. Láthattad már, el tud gyengülni, és ha elveszíti az erejét, totálisan kifordul, és össze tud omlani. Hiányzik belőle a kitartás, a töretlenség, ami kell azoknak, akik ilyen feladatokat vállalnak el.

- Na, jó hogy mondod! - szólt közbe tiszteletlenül a fiatal. - Ő tudja, hogy ez Feladat! Mikor láttál ilyen küldetéstudatot ilyen korban?

- Jó, ezt én mondtam neked – mosolygott az idézésen Khyra.

- Látod! - nézett büszkén tanulmányosára Théra – Nekem már bizonyított, én ezért hiszek benne. Szerintem tudja belül, hogy később megkapja a jutalmát, és ez erőt ad neki, hogy végig tudja csinálni, Tudja, hogy nehéz lesz, de én ott leszek mellette.

- És ha feladja?

- Nem fogja!

- Miért vagy ilyen biztos ebben? - kérte számon tanítványát Khyra. - Nem tudod előre, és nem súghatsz neki ennél többet. Szerintem így is túl sokat szólsz hozzá.

- Akarom, hogy tudja, hogy segítem, bármit dönt. Nem fogja feladni, de akkor is ott leszek mellette, ha mégis. Tudom, hogy jobban szóltam bele, mint kellett volna, de hiszek benne, hogy jól alakul így. És ilyenkor mit tegyek? - mutatott ismét a buszozó felé.

Gyakran meglepő hirtelenséggel váltott hangulatot a lány. Most is a buszon ülve járt az agya, szíve és lelke is kattogott benne. Néha soknak érezte az egészet, és kevésnek saját magát hozzá. Hagyta, hadd gyűljenek a könnyek a szemében, mert az ha kijött, megkönnyebbült. Mikor rátört az igazságtalanság érzése, hogy miért nem lehet ő is inkább egy a sok közül, aki csak úgy szeret, csak úgy jön-megy, csak úgy éli az életét, ilyenkor mindig vett egy mély levegőt, és keresett valamit, amibe megkapaszkodhat, ami feltöltheti. Gyakran a kutya a háznál gondolata elég ehhez, de többször segített rajta a tökéletes csók emléke. Vagy a meghitt pillanatokra gondolt, hogy lássa, van értelme az egésznek. Általában lenyugtatta magát, ha megingott, és csendben utazott tovább. Felszáradt az arcán a könny, és tovább élvezte a zenét.

- Sejti, hogy ott vagy, ennyi elég. De tudnia kell azt is, miért volt korai. Tudnia kell, hogy a szerelmük az övék, időtlenül, és örök, de nem mindegy miből táplálják. Te már megtanultad a leckét? Tudod, miért nem kellett volna?

- Igen – látta be Théra. – Most, ahogy elmondtad, megértettem. Ki kell érdemelniük, ugye?

- Pontosan. Akkor lesz értéke, mert nem szenvedély táplálja. A csodálat, és a düh keveredett bennük, ez volt a szerelmük gyermeki lángja. Nem kellett volna megmutatni nekik, mert ez még nem a valóságuk. Ki kell tisztulniuk gyermeki haragjukból, fel kell nőnie a lángjuknak is, hogy ne úgy szeressék egymást, mint két kamasz, hatalmas, értelmetlen lánggal. Remélem kivárják, míg velük a szívük is felnő, addig súgj nekik! De ne menj te se a saját fejed után, tanuld meg! - Szólt visszavonhatatlanul Khyra, és visszaszálltak a felhők fölé.

Nem tudom igazán, ki ez?

Egy arcom, amit még én sem láttam.

Ha én ezt a nőt most látnám először, nem akarnám megismerni, lehet félnék is tőle. Valami nagyon taszít benne, irritál, meg sem tudom fogalmazni, mi az, de biztos, hogy távol tartanám magam tőle.         Egyszerűen hideg, zárt, mint a hó alatt fagyott tó. Látod, hogy volt benne élet, de most inkább kísérteties, mint élő.

Én tudom, hogy nem vagyok ilyen, de ezt rajtam kívül senki nem tudja. Az viszont biztos, nem leszek szőke, mert még ha hideg is lett az arcom, és kemény, mint a márvány, ezzel a hajjal lettem én. Lehet, hogy ez az én változik, lehet hogy tényleg abszolút antiszociális leszek, de nem érdekel, akkor is ez vagyok én.

Egyszer eljön a tavasz, eltűnik a hó, és felolvad a tó vize. Újra élni, mozogni kezd, tele apró és nagyobb kincsekkel, mint a természet. De most csak őrzi kincseit a víz, a kristálytiszta jégen átlátva lehet tudni, hogy mennyi érték van ott a sötétben. Most nincs itt az idő, most nem osztja meg mással. Ha valaki nagyon kíváncsi lenne, odamehetne, lesöpörhetné tükörsima jegéről a hófehér havat, megnézhetné, mi rejtőzik a jégfal mögött, de nem jár ebben a hidegben erre senki. Így a tó saját magányával maradt jégbe fagyva, hogy tisztítsa vizét, oldja szépségével a vízben érlelődő mérgeket, amiket régen hagyott magába önteni. Erre jó a sötét magány, mert a jéghideg semmiben a méreg sem él meg, eltűnik egy idő után, hogy ne maradjon nyoma sem, ne maradjon más, csak a kincsek és a tisztaság.

Akkor, ha újra kisüt a nap a lelkemben, szebb világot fog beragyogni, mint most.

Biztos fáztam álmomban, vagy már valahol a lelkemben nagyon unom a hideget, de azt álmodtam, hogy nyár van :) Így visszagondolva azt mondanám, hogy Majsán voltunk a kis ház mögött.

Napsütéses időben feküdtünk valami pokrócon, én a hátamon, te az oldaladon, felém fordulva. Ritkás fák árnyékában voltunk, nagyon szép idő volt, csend, és meleg. Rövidnadrág volt rajtam, és fel volt húzva a pólóm, a hasamon játszottál egy fűszállal, beszélgettünk csendesen, és nevetgéltünk. Megvolt az a bizonyos buborék, ami veled szokott lenni, az a „csak mi vagyunk a világon” érzés. Tudtuk, hogy vannak még körülöttünk, de nem foglalkoztunk senkivel, nem érdekelt egymáson kívül semmi más. Először komolyan beszélgettünk, elméleti vitázás volt a javából. Még arra is emlékszem, hogy miről beszéltünk :) Aztán átmentünk komolytalanba, és hülyéskedtünk (ahogy soha nem szoktunk :D:D:D) Ja, és nem cigiztünk :) LOL

Az volt az érdekes ebben a flessben, hogy – visszanézve – nem tudom eldönteni, hogy barátként voltunk egymás mellett, vagy társként. Mosolyogtam felébredve, mert tetszett az egész, főleg, hogy ébredve én úgy éreztem együtt voltunk. Ilyenkor mindig őrzöm picit az érzést, szeretek így érezni, szeretek így gondolni ránk. Őszintén szólva csak később vettem észre rajta, hogy még akár baráti kör is lehetett ez a „buborék”, nyilván azért, mert a vágyam nem ez. Küzdök én ez ellen, de nem hazudok magamnak :) Tetszett a gondolat, hogy nyáron együtt vagyunk. Akármilyen minőségben, akárhogy is alakul, szeretek veled lenni álmomban.

Szeretem azt a gondolatot is, hogy végül egymás mellett kötünk ki. Szeretem úgy érezni, hogy már megtaláltuk egymást, csak még ki kell érdemelnünk a másikat, meg kell küzdenünk a boldogságunkért, hogy értékelni tudjuk.

De sok idő van még addig. Mikor türelmetlenné válok, mindig leállítom magam, hogy ezt most és itt nem tudjuk, nem látunk bele. Lesz ahogy lennie kell, mert ha egymásnak vagyunk kitalálva, úgyis összefúj minket a szél, ha pedig nem, tehetünk, akarhatunk bármit. Tulajdonképpen ez megnyugtató gondolat, valami olyasmi, h „nincs dolgom vele, elengedem az irányítást”

    Rékával madarat lehetett fogatni az elkövetkező egy hónapban. Megbeszélték ugyan, hogy decemberben találkoznak legközelebb, de mindketten tudták, hogy ez hamarabb eljön.

Rékának még nem volt webkamerája, de Atti elintézte. Valahol itt kezdődött egy olyan fals munkamegosztás, hogy a lány örül, Atti meg elintézi, de valahogy akkor ezt még egyikőjük sem vette észre.

Nagyon működött köztük az ismerkedés, rendkívül alapos és részletes munkát végeztek mindketten. Mivel nem akartak mindenki agyára menni, a facebookon nem egymás falára írogattak, hanem csináltak saját csoportot, ahol zenéket, képeket tudtak megosztani.. Azt már tudták egymásról, hogy nagyon különböző zenei ízlésük van, ezért szép sorban kezdték megismertetni egymással a "saját" zenéiket. Ági meg is jegyezte, kész projektként fogták fel egymás felfeedezését. Sok dologban mások voltak, főként zenei ízlésben, ezért zúdították egymásra a kedvenceket. Réka poppos-hip-hop-os zenéi mellett kíváncsian hallgatta Atti dallamos és zúzós rockzenéit, de Atti is befogadó volt a funky stílusokra. Nem tűnt a helyzet ijesztőnek, hisz már a SZIN-en is tomboltak együtt rock-koncerten és diszkózenére is. Nem volt egyikőjük sem elvakult, és ahogy falták a zenéket, Réka úgy érezte, egyre közelebb kerülnek egymáshoz. Különböző kategóriájú, stílusú és dinamikájú zenéket titulált már "MI ZENÉNK"-nek a lány.

Pörgött köztük a kommunikáció, egyszerre 2-3 szálon leveleztek, és Atti idejétől függően random cseteltek több témáról egyszerre.

Réka ekkortájt mondott fel a munkahelyén, és időmilliomos volt Attihoz képest, ezért árasztotta a hosszú leveleket. Sokat dolgozott az utóbbi időben, ráadásul éjszaka, úgyhogy nagyon élvezte, hogy nappal van fenn, hogy ráér, kutyát sétáltathat, nagyokat edzhet, és babázhat az unokahugával. Napjai alig álltak másból, mint levelezésből, csetelésből. Reggel felkelt, megnézte a leveleit, válaszolt, vagy újat írt, majd mikor Attinak volt ebédszünete, úgy időzítette az edzést, vagy egyéb apró dolgait, hogy elérhető legyen, majd este újra gép előtt voltak, néha hajnali órákig cseteltek.

Nagy élmény volt, mikor először látták is egymást. Réka felmondása után vett egy szett webkamera - headsett-et. Mikor meglátták egymást, percekig néma csendben voltak. Bár a technika ördöge nem hagyta, hogy halljanak is, de Atti hallható volt, Réka meg gyorsan gépelt, úgyhogy ez nem volt probléma. Mikor megnyílt a pikszeles kép, a lány majd' elsírta magát örömében. Valahogy nagyon nem is tűnt gondnak, hogy a hang nem tökéletes... Mert attól, hogy végre látta az arcát, hallotta a hangját, gyakorlatilag arcot kapott a sok levél írója, jelenlegi rajongásának tárgya, úgy érezte, mindez, ami eddig álomnak tűnt, most valósággá vált! Csodálatos érzés volt, ami egy boldogságcsepp formájában le is csorgott mosolygó arcán. Időnként Atti is mondandója közepén felejtette el, mit is akart mondani, és csak ennyit mondott: Bocs, csak gyönyörködtem benned!

A képpel együtt beindult náluk a cset-erotika is, olyan aktívan, hogy Réka saját magán is csodálkozott. Ezelőtt életében soha nem találkozott ilyennel, el sem tudta volna képzelni... De Atti erotikus kisugárzása még a pikszeles és akadozó képen is átjött, nyilván a beteljesületlen vágyakozás miatt is. Az, hogy azon a bizonyos estén nem lettek egymáséi, de megmutatták magukat... csak fokozta a helyzetet. Réka úgy érezte időnként, beszippantja a képernyő, és az erotkika minden gyönyörével rázuhan.

Olyan élménydús napok-hetek következtek, hogy Réka észre sem vette, hogy nem csinál semmit. Főleg mikor megjött a hír, hogy Atti jön, ő meg megy Dublinba. Réka olyan boldog volt , hogy 7-, vagy inkább 700 méterrel repült a föld felett.

Ekkorra már mindenki tudta, hogy ők együtt vannak. Persze szentimentalizmus volt a javából, hisz Atti szavaival élve, még hátra volt a puding próbája, hogy "élőben" még nem szeretkeztek. Mintegy bizonyítva, hogy nem őrültek meg teljesen, ugyan beírták a facebook-on, hogy kapocsolatban vannak, de nem írták ki, hogy egymással. Megbeszélgék, hogy azt akkor "mondják" ki, ha már fizikálisan is megismerték egymást.

Réka nővére már régebben is mondta, hogy ez a két ember annyira egyforma, hogy vagy nagyon jól kijönnek majd, vagy áegyáltalán nem. Ervin meg, aki ugye Attila legjobb barátja, azt mondta, Attilának nem volt még ilyen szép barátnője, de Rékánek sem volt még ilyen intelligens barátja. Mivel Attit Réka anyukája is ismerte, örült lánya választásának, mert végre egy rendes, normális srácba szeretett bele, ráadásul jó volt ilyen boldognak látni lányát. Mondta is, Réka még soha nem volt Dublinban, még nem látta a tengert, de még soha nem is volt ilyen szerelmes!

Mindenben nagyon komolyan vették egymást, még arra is gondoltak, hogy megosszák egymással a legrosszabb tulajdonságaikat, és a múltjukat is. Megegyeztek a 100%-os őszinteségben, ezért hosszú, elemző levélben fejtették ki a témákat. Rékának volt mit bevallani, hol részletekbe menően, hol csak alapjaiban, szinte bevallott Attinak mindent, elemezte a saját maga által ismert rossztulajdonságát. Ugyan mindent komolyan kifejtettek magukról, de tulajdonképpen nem vették egymást komolyan, átsiklottak minden rossz felett.

Lubickoltak a boldogságban és sokáig, csak a jó tulajdonságait látták egymásnak. Ugyan Ági a hugát féltette Attilától, mert tudta róla, hogy gyorsan lobban lángra, de gyorsan ki is ég, Ervin meg Attit Rékától, talán pont ugyanezen tulajdonsága miatt, de igazán nem ellenezte senki a dolgot. Mikor a szerelmes pacsirták ezeket a féltéseket megtudták, nem vették komolyan, csak legyintettek, hogy milyen vicces, hogy ez is közös tulajdonságuk.

Réka imádta, mennyire hasonlítanak. Mindketten elmélkedők, túlelmélkedők, mindketten szeretnek olvasni, táncolni, a zenét, sétálni, az irodalmat minden mennyiségben, mindketten a végletek emberei, hangulatemberek, mindketten radikálisak, harciasak, mindketten írói vénával és művészi érzékkel rendelkeznek, hatalmas érdeklődési körrel, és lelkesedéssel. A sok éjszakába nyúló beszélgetés sok nevetéssel, rengeteg erotikával telt, de átbeszéltek sok-sok fontos dolgot komolyan is, joggal érezték hát úgy, hogy ismerik egymást. Főleg, hogy gyakran úgy viselkedtek, mintha már 100 éve ismerősök lennének. Töbször fordult elő, hogy befejezték egymás mondatait, vagy egyszerre írtak Réka, és mondta Atti. Réka nagyon élvezte ezeket az apróságokat, mert ennyire még nem volt soha egy hullámhosszon senkivel.

Úgy érezte a lány, reális, amit érez. (Persze, hogy is jelenthetjük ki a szerelemről, hogy reális?) Úgy érezte, minél többet tud meg a fiúról, minél jobban megismeri, annál erősebb volt benne a bizonyosság, hogy őket egymásnak találták ki. Várták, várták a találkozást, hogy a bizonyosság kapjon némi realitást is, várták a pudingpróbát, és egyáltalán: EGYMÁST! A várakozás már egészen kapcsolat részévé kezdett válni, egyre kevésbé tűnt borzasztónak egymás hiánya.

Szia Puma!

A mai beszélgetésünkre gondolva eszembe jutott valami, ami nagyon főnixesen csinálok.

Ugyebár, ha az ember boldog, énekel, táncol, fütyörészik, stb., mindezt akár független attól, hol van, az utcán , emberek között, vagy egyedül. De ehhez nagy adag jókedv kell.

Nálam fordítva is működik, ha nincs túl jó kedvem, akkor is gyakran tánclépésekben közlekedek az utcán, főleg hajnalban, mikor megyek haza. Gyakran csak annyi örömöm van akkor, hogy mára vége, megyek haza. De ha a buszmegállóból táncolva, fütyörészve, vagy zenét hallgatva gitározva, vagy énekelve megyek haza, már olyan jó kedvem lesz mire hazaérek, hogy letagadhatom a 12 óra munkát, a nem alvást, vagy bármit.

Más jókedvében teszi ezt, én pont érte!

A "nem érzem jól magam a bőrömben" szitura is működik egy ugyanilyen elv, ma pont ezt bizonyítottuk mindketten. Nem volt épp jó kedvünk, szerintem csucsogtunk az önsajnálatban, erre masztiztunk egyet, és jobb lett minden.

Mások "jókedvükben" teszik, mi pont érte!

Akkor ezek szerint te is főnix vagy? :)

Csókollak tiSZta SZívvel

Főnix

Főnix vagyok, aki megújul és újjászületik.

Most is változásban vagyok, de most kicsit másképp érzem magam. Talán mert most nemcsak ugrottam egyet, most a változás folyamatos. Úgy érzem, az új dolgaim egyre inkább a sajátjaim, régi dolgaim egyre távolodnak, egyre idegenebbek. Sok régi dolgomat- bűnömet, hibámat vagy rossz döntésemet - úgy érzem teljesen levetkőztem már, mint mikor a kígyó elhagyja levedlett bőrét. Kibújik belőle, és már nem kell neki. Én is így vagyok a múltammal, szinte tavaly tavaszig tartó egész 27 évemmel. Kivetkőztem belőle, és olyan, mintha azt egy másik ember élte volna, nem is én, csak én láttam, és tanultam belőle.

Fura ez, tudom, de én még csak tavaly születtem meg, azt sem egyszerre, hanem vagy fél év alatt. Ezért csináltattam meg a tetoválásomat, és szeretnék még egyet pont erről, talán pont a MR-t, hogy tudjam: DONE, ez már ÉN vagyok, Mira Reedon.

Ez a nő már rég nem volt könnyen kapható, van tartása, és van tisztasága. Tökéletesen illettél a képbe, mert ez a nő belédszeretett, és szerelemmel szeretkezett veled, - oké hogy volt furcsa ahol és ahogy - de a tisztasága a szeretetben van. Nem is akarok ezen változtatni, mert én már csak azzal tudok lefeküdni, akit szeretek.

Ezért kaptam hideglelést attól a gondolattól, hogy ellened gyógyírként legyek valaki mással... elveszítenék valamit, amiért sokat küzdöttem, - amiért főnixmadárként többször is meg kellett halnom - a tisztaságomat. Ehhez hű is maradok, magamhoz.

Már nem megy "csak úgy", sokkal többet ér a szex annál, hogy "csak úgy" eljátsszam. Megtanultam, hogy nem játék, inkább kincs, inkább jutalom.

Főnix

Szia Pumám!

Egyszer régen egy barátom, mikor összejött a "várva várt" lánnyal, nem mondta el senkinek. Mondta nekem, hogy van egy titka, de nem mondja el, még nekem sem, mi az, és ki az, mert olyan, mint egy gyertyaláng, és ha szél éri, még elfújja a lángot. Még aznap elmondta nekem a nagy titkot, és... sajna nem is jött össze.

Szóval vigyázzunk a gyertyalángunkra, én is így gondoltam. Mint írtam, én is őriztem eddig, nem is mutattam senkinek a fényét sem.

Mondta Enikő, hogy látja rajtam, hogy valami jó történt, vagy történik, de mondta, hogy ha akarom majd elmondom. Erre mondtam neki, hogy ha lesz mit, megosztom vele.

Most viszont nem egyedül őrzöm, fogod a kezem. Szerintem tud égni a kis gyertyánk nagy lánggal is, de óvatosnak kell lennünk, mert egyszer már megégettük magunkat. Most hogy hozzád ér a kezem, érzem, a tiéd sem hűlt ki, érzem,  hogy szeretsz, és így a tűzvész után ezt még jobban értékelem. Elnézve a kis gyertyát viszont erőre kapok, tervezek, és nem érzem magam a világon egyedül.

Sokan vesznek körül, gyakran úgy érzem, mindenki azt szeretné, hogy úgy vonuljak, ahogy ő elképzeli. Tetszik, hogy se te, se a gyertya nem vár tőlem ilyet, csak azt hogy önmagam legyek és magamra találjak. Én is ennyit várok tőled, meg hogy boldog legyél.

A többi az idő dolga, ezért igyekszem nem agyalni.

Égjél csak kis gyertya, vigyázunk rád!

    Tegnap nagyon fáradt voltam - az volt az extra hosszú nap után - gyakorlatilag onnan kezdve, hogy beértem. Nem volt annyi meló, hogy felpörögtem volna. Elhoztam a fodrászati anyagismeret tananyagot, hogy behozzam a lemaradást, 11 oldalt írtam tele tömény kémiával :D (LOL)

Naná hogy pusztulat lefáradt az agyam is, így más 9 órakor majd leragadt a szemem... Úgyhogy kimentem cigizni, kivittem a zenekütyümet, és feltöltődtem rockkal :) Konkrétan úgy képzeld: kabát, kapucni, Pantera, Walk, léggitár és ugrálás!!!

Annyira felébredtem tőle, hogy minden egyes szünetben meghallgattam egy számot, és mikor le akart ragadni a szemem, csak lestem az órát, mikor telik el az egy óra, és akár cigiztem, akár nem, mentem ki a zenével, és újraélesztettem magam. Új ritmust pumpált belém a Walk, a New born, a Crawling, a My Way, a This love és a végére egyre inkább több feladata volt a zenének, akkor jött a Rollin', a Becoming és a Killing in the name of :D

Így túléltem :)

A kávé pedig bekaphatja, ehhez képest semmit nem ért :)

Hazafelé persze már bealudtam a buszon a Brainsre, és azt álmodtam, hogy megyek dolgozni, és alszom a buszon :D LOL

Szia Puma!

Ma nézelődtem a buszon, szeretem az útját. Onnan kezdve, hogy átmegy az Erzsébet hídon, mindig tekergetem a fejem, ráadásul, ha korán indulok el, még kissé rózsaszín az utónaplemente-fényben kapom el ezt a képet.

Megnéztem a várat, és eszembe jutott, mikor tavasszal fényképezőgéppel a nyakamban felsétáltam, fotózgattam, és élveztem az utánozhatatlan napsütést. Még akkor eldöntöttem, hogy onnan kéne lerajzolni a várost, de ez nem történt még meg azóta sem.

A buszon ülve elhatároztam, hogy ha eljön a tavasz, és azzal a napsütés eslő várva várt meleg sugarai, akkor már tudom, hogy hova megyek fel: a Gellért szoborhoz! Előtte lesz időm picit utánanézni a szobor történetének, épülésének, legendáinak, hogy beszívjam magamba, és ezzel a feelinggel telve vonuljak fel, ha tudok fényképezővel, de az tuti, hogy vázlatfüzettel, és ceruzával. Skiccelni fogok, mint a lány a Storehouse-ban, csak jobban :P

Eszembe jutott az az álmom is, mikor voltam Veled ott fenn. Nemsokkal azután álmodtam, hgoy döntöttél,. Jó volt ez az álom, szerettem, semmi extre, csak egy séta tavasszal veled, fel a szoborhoz. Álmomban mondtam neked, hogy még soha nem voltam ott, és még akkor eldöntöttem, hogy megvárlak vele, mikor a Ferenciek terén lévő kedvenc épületeimet mutattam be neked. Vicces, hogy ez igaz, tényleg nem voltam még, és tényleg akkor döntöttem ezt el :)

Aranyos álom volt ez akkor, reális, és ilyenkor úgy érzem, mintha egy üvegajtón átlépnék egy olyan párhuzamos dimenzióba, amelyikben vagy nem szakítottunk, vagy  tavaszra kibékültünk.

Most, ma, elvonulva a munkába igyekvő feelingemmel a merev, csodaszép őrszobor előtt azt döntöttem el: Felmegyek!

Akár veled, akár nélküled, de élmény lesz, az biztos. ( Ha tudom, ha akarod, ha sikerül, ahogy sikerül, megosztom veled :D)

Puma

Milyen a puma? A puma egy kisugárzás, egy hatás, egy légkör. De miért is?

Nézzük, milyen az állat maga: Egy olyan ragadozó, melyet főleg a mozgása alapján szoktunk felismerni. Származása is érdekes, mert rokonágilag nem tartozik a többi nagymacskához, valahogy egyedülálló. Csodálatos, hogy amilyen csendesen és kecsesen tud lépkedni, ugyanolyan határozott és erős a futása, magasra és messzire ugrik, nem sok eséllyel tudsz menekülni előle. Egyedül vadászik, gyakran lesből támad, általában egyetlen harapással öl, gyorsan, vadászatainak több, mint 90 %a sikeres.

Szemeiben forr az értelem, okos tekintetében látod a legyőzhetetlenség erejét. Nem ő a leggyorsabb, és nem ő az állatok királya, de mindig eléri célját, mert elég erős, elég csendes, elég nyugodt és elég okos hozzá. Mindig csak saját zsákmányát eszi meg, megteheti, hogy válogatós legyen. Csodálatos az ereje, vastag izmai feszülnek, árad belőle az ősi erő. Szavannák nagy részeit uralja egyedül, akár 250 km2 vadászterületet őriz, vagy társával, mert mindenre odafigyel, átlátja a káoszt.

És az, akinek puma kisugárzása van? Az levesz a lábadról, erotikus kisugárzásával, szexi tartásával, járásával, mozgásával, vagy csak az arc, csak a szem mozgásával, csak a hanggal, vagy egy mindent látó tekintettel, szavak nélkül, némán. Rád néz, úgy érzed, beléd lát. Ha kiválaszt magának, azt tudod, anélkül hogy megmondaná, egyszerűen érezteti veled... Ha melletted megy, biztonságban érzed magad, akkor is, ha nem tudod, mi az irány. Szinte folyamatos a lelkesedése, olyan, mintha soha nem merülne ki az elem belőle. De folyamatosan fenn akarod tartani csillogó figyelmét, mert felragyog tőle a tüze.

Ezért való mellé egy mindig megújuló Főnix :)

Folytassam? Először azért mondtam rád, hogy puma vagy, mert a mozgásodban és a szemedben ezt láttam. De azóta több részben bizonyítottad, miért vagy az. Mutatok egy erotikus példát:

Ahogy a melleimhez érsz, az olyan kettősen csodálatos. Pont a tenyeredbe illik, így ha csak pont ráteszed a kezed puhán, érzékien, az is kellően tökéletes lenne, de ez csak a kezdet. Mikor már a mellem minden négyzetmillimétere a bőrödhöz ér, akkor markolod meg lassan, és tökéletesen követve annak saját ívét pumásan táncra hívod. Érintésed forró, de mozdulatod édes, és gyengéd. Mikor a kezed azt a választ kapja a testemtől, hogy IGEN, akkor ragadod meg, szorítod erősen, úgy ahogy kész vagyok tőle. És ez még csak a kezed érintése volt, ezután jön a szád és a nyelved! Hisz mikor a mellem minden ellenállás nélkül megadta magát a pumának, jön egy pumaszáj, és a bimbómra vadászik. (huh, most is kemény lett, kirázott a hideg) A vadászat most is eldöntött, hisz ekkor már minden porcikám rád vágyik, de most a puma-becserkészés fordított verziója következik, ugyanis a szádért égő kemény bimbóhoz lassan közelítesz. Előbb érzem a leheleted, aztán a puha szájat, és csak utána a forró nyelvet. És megint jön a puma varázslatos ereje, ami az édes érintések után ismét állati erővel árad belőled, ahogy magadévá teszed a mellbimbómat, kissé harapva, végérvényesen a tiéd!

Remélem kellően körülírtam.

SZEE

Szia Puma!

SZerintem Müller Péter nem jönne be neked, de volt jó néhány olyan gondolata az Örömkönyvben, ami nekem nagyon tetszett. Pl volt benne egy levél, amiben arról írt a címzettnek, hogy lehet, hogy azért nem talál rá a szerelem, mert nem érdemli meg.

Ez elgondolkoztatott. Tényleg azt gondoljuk, hogy "jár" nekünk a boldogság. Pedig minden egész életünkben sokkal értékesebb számunkra, ha megküzdöttünk érte. És tényleg, én is úgy gondoltam eddig, hogy jár nekem a heppiness, de miért is?

Vagyok annyira bonyolult személyiség, hogy sokkal inkább érdemlem meg, ha már letisztultam. Sajnos bizonyítottam neked - a hazugsággal - hogy ez még nem kész "meló".  Akkor hajrá, letisztulni, és aztán jöhet a heppiness :D

Tényleg mondom a lényeget! LOL

Főnix

     Izgatottan szaladt le a lépcsőn, érezte, hogy torkában dobog a szíve, kiszáradt a szája mosolyba húzódva robogott le, hogy rágyújtson.
     Muszáj volt egy cigivel lehűtenie magát, meg kellett emésztenie a hírt, kellett idő hogy felfogja, hogy elhiggye, megértse, megélje.

***
    Hisz hónapok óta csak álmodozott arról, hogy egyszer valaki, az a valaki, akiért rajong, akire vágyik, aki viszonozza, őt akarja. Hónapok, talán nem túlzás, évek óta várt, vágyott rá, bár valljuk be, rég nem hitt benne. Évek óta egyedül volt, sikertelen próbálkozásai, a sok haver srác, aki régebben körülvette már rég elvette tőle azt a naiv mesebeli lehetőséget, hogy létezik a herceg fehér lovon. Minél több férfit ismert meg, egyenes arányban annál erősebben foszlott köddé a várva várt szerelem képe.
     Majd megjelent Ő, a régi ismerős vadidegen képében, akivel az első pillanattól izzott a levegő, akit belengett a titokzatosság, és a huncutság. Minden vonzotta Attilában, az illata, a mozgása, a hangulata, minden. Még szégyellte is, hogy az ő rossz hírével belepje a jó barátot, de végül a varázslat győzött, hagyta magát a „szétszedlek” tekintetnek.
De külföldön él, és messze van! – mondogatta magának, mikor a csókra éhes száj felfalni kívánta. Minden porcikája remegett a csókért, de küzdött ellene
Sógorod legjobb barátja! Ne csináld! Bírj magaddal, Réka! Ne csináld! – folyamatosan próbálta magát lebeszélni a fiúról.
Csakhogy a testének nem tudott parancsolni, Attila nagyon jól tudta, érezte minden pórusán, mennyire kívánja őt a lány. Atti minden érintése tökéletesen célba talált.
Ne, Réka, ne hidd el! Ez csak egy fless, biztos nem valódi!
De végül győzött a csókra éhes száj, utat tört magának a nyelv a lány szájában, és egy tökéletes csókban forrt össze. Kezeik úgy jártak felfedezőutat egymás testén, mintha soha életükben nem érintettek volna, és mégis, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne. Réka úgy érezte, megtisztul a simogatástól, mert egyszerre fagyasztotta és égette a fiú keze. Megállt az idő, és megállt a világ, csak ők ketten voltak, meg a forróság, az illat, és úgy fujtattak mindketten, mint a feldühödött vad csatalovak. Örülten kívánták egymást, de csak ízelítőt adtak magukból.
     Falták egymást, mintha soha nem csókoltak volna még, és mintha soha nem akarnák abbahagyni. De végül eljött a hajnal, nem foglalkozott az idő azzal, hogy a nap ébredése az álmodókat megzavarja, feljött, mint mindig, és beköszöntött a reggel. Elhelyezkedtek, hogy aludjanak. Felmentek csendben a galériára nővére fölé, néha némán összemosolyogtak, és lefeküdtek.
Szorosan egymáshoz bújtak, és mindketten érezték, hogy még mindig lángol a testük a vágytól, de néhány szenvedélyes érintés után mély álomba merültek együtt.

     Mikor felébred, maga is meglepődött, hogy még mindig öleli a fiút, aki viszont. Első gondolata az volt, hogy még álmodik, hogy még mindig tart a fless, ezért becsukta a szemét, majd kinyitotta, hogy elhiggye, felébredt már. Nem volt ideje elgondolkodni a realitáson, mert amint megmozdult, érezte, hogy Attila is fenn van. Jelezve a lány felé, hogy az álom még nála is tart, hihetetlen gyengéden megsimogatta a combját, amitől kirázta a hideg. Kimentek a konyhába, cinkosan összemosolyogtak, de pajkos boldogságuk gyanús lett a többieknek is. Ági már látszólag sejtette éjjeli „táncuk” hatását rajtuk, de gyanúja nyilvánvalóvá vált, mikor a konyhába lépve vad csókolózáson kapta őket.
    Lehet, azért is csókolóztak ennyire felszabadultan, mert mindketten örültek neki, hogy az álomérzés nem múlt el egyikőjüknél sem, csak élvezték a helyzetet, az érzést gondolatok és realitás nélkül.
Mert ilyen egy igazi álom.

     Az álom, ami édes, ami megszépíti a világot, mikor nincs tér és idő, mikor nem engedjük be a realitást, a kilométereket, az éveket, a múltat, bűnöket. Az álom, amit ketten kezdtek el álmodni, ahol, mint egy színházban rajtuk kívül szinte minden csak kellék, a színek, a helyek, még az emberek is. Nincsenek igazi történések események, csak érzések vannak, meg élmények, csodálatos pillanatok, öröm és szerelem. Álommező nem engedi be a valóságot a maga számaival, vaskos tényeivel, mert akkor eltűnne a táplálója a hit és a remény.

***

     Réka nem is akarta, hogy eltűnjön a látomás, csak érezni akarta a varázst, érezni akarta Attilát. Így mikor randit beszéltek meg, a legnagyobb természetességgel készülődött, hogy hercegének a legvarázslatosabb hercegnőt adhassa.
     Jobban izgult, mint valaha, mielőtt találkoztak. Járt az agya, kattogtak benne a kérdések. Távkapcsolat, Dublin- Budapest, és mi van, ha túl tiszta hozzá ez a lélek? Vajon jobb emberré tenné őt Attila? Lehet jövőjük?
De az összes kavargó kérdést semmivé tette egyetlen hatalmas érzés, a Félelem, hogy mi van akkor, ha ez a lelkesedés egyoldalú, mint eddig már oly sokszor?! Kételkedett, hogy lehet, nem is jól látta, hátha megint csak beleképzelte a szemekbe a rajongást, és lehet, hogy még sincs benne… Csak félt, és várt, várta, hogy befusson a vonat, leszálljon Attila, és kiderüljön végre. Majd foglalkozik akkor a többi „törpe” kérdéssel.
És a fiú leszállt, hatalmas őszinte mosollyal az arcán, majd egy igazi álomcsókkal köszöntötték egymást, Réka átölelte az érkező nyakát, és szertefoszlott az összes kétely, kérdés, nem maradt más, csak az öröm: Igen, ő is várta a találkozást!

Végigsétáltak a Teréz körúton, kézen fogva, felszabadultan, mintha már százszor tették volna, mintha a világ legtermészetesebb dolga volna. Csak beszélgettek, csevegtek, nevettek, lubickoltak a boldogságban. Színterük volt a budapesti délután, a napsütés, a nyüzsgés és a kávézó, ahová beültek egy sörre. Nem gondolkodtak, csak ösztönösen nyitottak egymás felé, és mosolyogtak, mintha semmi de semmi probléma a kerek e világon nem lenne.
Tudták, hogy nem döntötek még, de élvezték is hogy így volt.

Elmentek Ágiékhoz és teljesen olyanok voltak, mint egy pár. Réka másodpercről másodpercre egyre jobban vonzódott Attilához, ahogy ő a kilenc hónapos unokahúgával beszélt, játszott; ahogy titokban összenéztek, megsimogatták egymást, őszinte rajongással nézte az ablakon át, ahogy Ervinnel beszél, ahogy dohányzik, ahogy jár, ahogy áll... Szívta be magába a fiú lényét, és nem hagyta hogy elinduljon az agya.

     De eljött a búcsu ideje, és Atti visszament Dublinba. Úgy váltak el egy szimpla csókkal, mivel egyikőjük sem szeretett soha búcsúzni, hogy majd lesz valahogy.
Réka tudta, hogy ez jó!, ez kell neki még! Soha nem érezte még magát ennyire saját magának, úgy tűnt, mintha megtisztítaná őt az álom. Nemcsak tetszett neki, amilyen Atti volt a látomásukban, hanem az is, milyennek saját magát is látta benne. Akarta ezt még, vágyott rá, és már nem is félt tőle. Mintha jött volna benne a kérdés: Kell ez neked? És a válasz: Miért ne?! Ez jó!

     Miután Atti elment, még fürdött ebben a csodás napfürdőben, amit a látomás friss emléke hagyott benne. Elkezdtek levelezni, komoly, hosszú, éjszakába nyúló csetelésekben folytatták közös flessüket, egyre jobban élvezték, hogy nemhogy nem fogyott, sőt, egyre nőtt tovább az érzés.
Felszabadultan  és felszabadítóan beszélt Attival, sokat, rengeteget nevettek és nagyon őszinte hangot ütöttek meg. Sorról sorra, levélről levélre kezdték megismerni egymást, napokig minden szabad másodpercüket levélre vagy csetelésre szánták.
     Majd szóba került, mi lesz még, mit hoz a jövő. És eljött az idő, hogy kicsit – de csak amennyire feltétlen muszáj – beengedjék a valóságot. Hisz Atti mégiscsak 15 éve barátja Ervinnek, így akarva- akaratlan tudhat Réka múltjáról, bűneiről, ezen kívül a valóságban mégiscsak 2200 km választja el őket egymástól, és előreláthatólag hónapok állnak köztük. Attila volt reálisabb, el akarta engedni a lányt, nem akarta lekötni ilyen hamar, ilyen rövid idő után, ekkora távolságból, ennyi időre... De Réka azt mondta, álmondjunk inkább... és jött a nagy kérdés: Akarod?!
Ezzel együtt jött a száznegyvenes pulzus, a szájkiszáradás, majd jött válasz!

***
    Míg szívta lenn a cigijét, érezte, hogy mindjárt felgyullad! Mosolyát nem tudta letörölni, szinte körbeszaladt a fején a szája. Ilyen válaszra vágyott... tulajdonképpen évek óta. Teljesen hihetetlen volt számára, hogy valaki végre ennyire megfogta, levette a lábáról, és ugyanez a személy azt mondja: IGEN, kellessz!
Csak szívta a füstöt, és a tudatot, hogy Atti akarja őt! Tudta hogy ez nemcsak a kilométerek miatt nagy dolog, hanem azért is, mert pont most, pont ő, pont őt...
Persze volt még benne kérdés, nemcsak a valódi kérdések, mint a kilométerek, meg az idő... ott volt az a félsz, hogy vajon „kiengedheti” e azt, amit érez.

    Úgy tombolt benne a szeretet ereje, hogy ha fizikai alakot öltött volna, egy ketrecéből kiengedett fehér vadló lett volna. Éveken át úgy gondolta, ez a ló már nem is él, nem táplálta, nem engedte ki, mindig mikor eszébe jutott a létezése, megnézte, és újra és újra rázárta a börtönt. Mikor valaki jött, akire a fehér ló felfigyelt volna, ütést kapott, így már hónapok óta rá sem nézett.
Talán ezért is tűnt olyan hihetetlennek, hogy most megjelenik valaki, aki maga akarja kiengedni ketrecéből, így mindez ellenére félve nyitotta ki a kapuját.
A hófehér paripa is csak álmosan rácsodálkozott a nyitott rácsra, lassan kidugta a fejét, majd egyesével emelgette ki gémberedett lábait, olyan lassan, mint aki arra számít, mindjárt rászól valaki, és azonnal visszaküldi börtönébe.

A félsz gyorsan múlni kezdett a lányben ahogy eleinte elhinni, majd befogadni tudta Atti rajongását, aki nem kisebb hévvel ugrott fejest a derékig érő vízbe.

     Réka úgy érezte, ilyen boldogság, ilyen száguldó hófehér lóvágta, ekkora csoda mellé még mindig nem kell beengedni a valóságot.
Egyszerűen csak nagyobbat kell álmodni, és megnyugtatónak tartotta párosukat, hisz ki tudna jobban álmodni, mint ez a két elvont ember.

 

Szia Puma!

Ma totál fel vagyok dobódva. Nyilván ehhez az is kellett, hogy ma kisírdogáltuk magunkat Ágival, kiengedtem a fáradt gőzt. Vágtam egy lyukat a kádba, és le is folyt rajta a csalódás és a reménytelenség.

Aztán jött a CARPE DIEM, és a jelen érzés: MOST épp jó! Nem látok előre, de per pillanat nem is érdekel. Kell a cél, de az út adott, tanulok, és fodrász leszek, aztán irány külföld. Ennyi!

Agyaljon a rák :P

És jött egy másik érzés... egy érintés gondolata, egy szorításé, egy ismerős hanggé, egy szuszogásé, egy tekinteté... bekúszott az érzés a bőröm alá, és lüktetni kezdett belül, míg már alig tudtam megülni egy helyben, feszengtem, és elpirultam, ha becsörgött a telefon.

 - oh, ha tudnád te utas, mit szakítasz meg, vááá!

Gyorsan meg is osztottam veled, miben vagyok, erre kiderül, Te is! Nem is bírtam tovább húzni, kimentem a mosdóba, és percek alatt elintéztem magam, konkrétan a Vízig :) Még most is kiráz a hideg, ha belegondolok, mekkorát gyakorlatoztam munka közben, ez durva!

Aztán az ötlet, hogy menjek Dublinba. Első gondolatom: De ééééédes!! Meg hogy? na, majd akkor az enyém leszel! / akkor megszorongatom a nyakad! :D

De végiggondoltam, és rájöttem, szeptember jócskán odébb van, addigra sok minden megváltozhat,. Addigra talán kiszerelmesedek belőled, és marad egy külföldön élő barát, akire számíthatok. Minek vágnék bele egy idegen helyen a nagy fába segítség nélkül, ha társasággal is lehet?!

Ez most olyan ötlet, amit nem is mondok el senkinek, ez egy titkos tervem lesz :) Most még azt a "női titoktartást" sem alkalmazom, hogy csak annak mondom el, aki egyetért, nem akar lebeszélni. :D:D Ezt most tényleg nem mondom el senkinek!

Majd meglátjuk mi lesz, de célnak megteszi. Anno lefogyni is úgy kezdtem, hogy bele akartam férni, illeni a stuardess standard alapokba.

Mi bajom lehet?! Max megtanulok angolul, és végül ha változik a terv, nem úgy lesz, de az angol tudást senki el nem veszi, az tuti.

Titkok titka, LOL